A feldarabolás művészete | Az éhezők viadala: itt a vége.

Mikor elkezdenek feldolgozni egy általad imádott könyvszériát, és látod, hogy a kezdetek, az első részek jók voltak, hirtelen elbízod magad. "Én bízom ezekben az emberekben", gondolod. Szegény, szegény te.

Nem ez a blog nem csapott át hirtelen filmkritikákkal foglalkozó blogba, de mivel Az éhezők viadala széria az egyik kedvencem, nem tudtam elmenni a tegnapi moziélményem mellett szó nélkül.

Csütörtökön került a mozikba a sorozat befejező része, a Kiválasztott: Befejező rész, (or, you know, whatever), és nagy reményekkel ültem be a kényelmesnek nem nevezhető moziszékembe az Alba Pláza mozitermében.

Izgatott voltam, hiszen már nagyon régóta vártam erre a filmre, és magamban még azt is eldöntöttem, hogy a Kiválasztottnak külön jót tett az, hogy két részbe szedték. Hiszen az, hogy a főszereplő egy film alatt a normálistól eljusson az őrültig, majd egyből vissza is térjen onnan a film végére, abszurdnak, és soknak tűnt volna. És bár sokak számára a film első része unalmas volt, én is, sok más könyvrajongóval együtt azon a véleményen voltam, hogy azért de, nekem tetszett. Ott volt a feszültség, megismerhettük az új szereplőket, és a 13. körzetet, jó ez így, nem is bántam annyira igazából.

Aztán jött a második rész, és sok kreatív döntés, amivel egyetértettem az első két film kapcsán, úgy tűnt, visszafelé sül el az utolsó részre. Nagyon szerettem az első két filmben, hogy nem csak azt látjuk, amit Katniss, hogy nem mindig csak mellette vagyunk, láthattuk, hogyan alakítják a Viadalt a játékmesterek, láthattuk, mi folyik náluk a 12. körzetben, vagy épp a 11-ben, mikor a viadalon vannak. Láthattuk a reakciót Rue halálára, ami gyönyörűen lett kivitelezve. Aztán eljutottunk a befejező részhez, ahol a "gonoszok" (Snow, és a többi politikus) jelenetei már kifejezetten szájbarágósnak tűntek, amolyan "ha elfelejtettétek volna, hogy gonosz, itt egy jelenet, amiben megöljük a Zsebest a Szökésből egy korty borral", vagy egy másik, amiben felfedjük, de persze csak a nézőknek, hogy az új elnök is tud seggfej lenni. Feleslegesnek, és erőltetettnek tűntek, továbbá úgy éreztem, hülyére vesznek engem, mint nézőt, hogy nem tudok összeadni egyet meg egyet. Továbbá a Coin elnök befeketítő kampány a film részéről is buta döntés volt, hiszen így a film végére már csak a legnaivabb embereket érte meglepetés, mikor volt AZ a csavar.

Nagyon nagy facepalm. Nagyon nagy.

A film dinamikája egyébként is nagyon inkonzisztens volt számomra, mindig, mikor volt valami izgalmasabb dolog, utána aludtak egyet a szereplők, és kicsit a nézők is. Ha csak ezeket a "megállunk pihenni" jeleneteket vesszük, akkor a film számomra borzalmas volt. A párbeszédek suták, mintha egy klisé szakkönyvből vették volna őket, meglepetést, érdekességet csak az szolgáltat, hogy néha igazán hülye szavakat adnak a szereplők szájába (bár ez még a szinkron hibája is lehetett, itt sajnos csak így játsszák), amik hallatán még én, a könyvek és a történet alapvető rajongója is csak a fejemet fogtam, hogy ezt most miért?

Sajnos nálam a negyedik filmre érett be az, hogy megértem, miért is utálják a vele csak a vásznon találkozók Peeta karakterét. Pedig, ha olvastátok ezt a kifakadásomat, tudjátok, hogy imádom a karaktert, a kedvencem a könyvekben. Mégis, ebben a filmben szörnyen idegesített. Elértük azt a szintet, ahol túlnőtte és elgáncsolta Josh Hutcherson színészi tehetségét a forgatókönyv, a nevetségesen megírt párbeszédek nem segítettek a karakteren, funkcióját tekintve pedig olyan volt, mint egy darab fa, amit magukkal cipelnek a szereplők, mert csak. Mikor a nővéreket hátrahagyta a csapat, ugyanott hagyhatták volna Peetát is, hiszen azon a ponton még Katniss is ellenezte, tehát miért is vitték magukkal? Rejtély!

A mélypont azonban mégis az volt, mikor Peeta és Gale megbeszélte egymás között, hogy akkor kié is Katniss, kit szeret jobban, amiről nem csak nekem, de még a velem ülő fiúknak IS az jutott eszébe, hogy ez pont olyan volt, mint a Napfogyatkozásban, mikor Edward és Jacob civilek módjára megbeszélik a szerelmi háromszöget. -mert miért is lenne a lánynak, akit esetleg érint, bármi beleszólása ebbe az egészbe?!

Nem csak rosszat láttam ebben a filmben, tényleg. A jelenetek szépen voltak felvéve, a zene még mindig működik, a díszletek gyönyörűen vannak megcsinálva. Jennifer Lawrence még mindig nagyon jól játszik, Haymitch még mindig vicces (a jelent Effie-vel a végén!!), a halálok közül pedig az a bizonyos mutánsos halál nagyon erős volt. Sőt, az összes podos jelenet nagyot ütött, izgalmas volt, izgultam, jó volt! De mivel a folyamatos visszaalvás része is ott volt a dolognak, eléggé hullámvasútszerű volt az egész.

Ez a jelenet azért nagyot ütött. Beismerem.

Úgy ültem be erre a filmre, hogy szerintem sírni fogok. Elmondtam a barátomnak, aki mellettem ült. "Szívem, tudom, hogy te nem szereted a filmet, de én lehet, hogy sírni fogok." Nem sírtam, csak pityeregtem. De nem a film, hanem a könyv miatt. Felidéztem a könyvet, felidéztem a kilátástalanságot, amiért annyira tetszett az utolsó rész. A film nem adta át, hogy mennyire feleslegessé vált így Katniss áldozata a húgáért az első részben. Nem adta át, hogy Gale mennyire, kolosszálisan elcseszett mindent. Nem adta át, hogy Peeta a pitypang tavasszal, aki a pozitívumot jelenti Katniss életében. Nem időztünk el annyit Primen a film alatt, hogy nagy hatással legyen ránk a halála, sőt, a halála utáni jelenetben is csak úgy átsiklottunk felette. Nem volt benne az a mélység, az az irónia, ami belengte az utolsó könyvet, és emiatt szomorú vagyok. Mert valahol a sok szereplő bemutatása, és a több cselekményszál bemutatása között elveszett a könyv társadalomkritikája, a történet mélysége és valós üzenete.

Ennek örömére minél hamarabb újra akarom olvasni a könyveket. Mert kell.

Nektek hogy tetszett a film? Szerintetek sem volt a legjobb? Vagy nektek nagyon tetszett? Osszátok meg velem, tényleg kíváncsi vagyok, ki, hogy élte meg!