május 10, 2015

Interjú: Rácz-Stefán Tibor - Fogadj el!

Rácz-Stefán Tibort első könyve, a Fogadj el! kapcsán kértem fel egy interjúra, amire nagy örömömre igent mondott.

A képet készítette Deszy @ deszy-konyv.hu

Tibi online válaszolt az általam összeírt kérdésekre, amelyben beszélgetünk az elfogadásról, a magyar liberális gondolkodás jelenlegi állapotáról, a karaktereiről, lehetséges folytatásról és arról a brutális befejezésről is. A Fogadj el! december óta kapható a könyvesboltokban, online itt tudjátok megrendelni!


Letehetetlen: Az első néhány oldalon megemlíted, hogy az amerikai tiniöngyilkosságok inspiráltak, hogy megírd ezt a történetet. Úgy gondolod nálunk is ennyire jelen vannak az ezt kiváltó dolgok? Gondolok itt az online zaklatásra és az iskolai piszkálódásokra.

Rácz-Stefán Tibor: Úgy érzem, hogy itthon is jelentős az iskolai terror és az online piszkálódás. Több tinédzser olvasómtól is hallottam már, hogy velük milyen csúnya dolgok történtek, és mennyi szenvedést okoztak nekik a társaik.
Ami azt illeti, a saját iskolai éveim sem voltak éppen zökkenőmentesek. Állandó félelemben éltem, gyűlöltem iskolába menni, azt a lelki terrort, amit elviseltem nem kívánom senkinek. Tehát saját tapasztalatból tudom, hogy jelen van a zaklatás mindenütt.
A különbség Amerika és Magyarország között az, hogy nem kapnak nyilvánosságot az esetek. Nyugaton más a kultúra, ott tudják, ha megosztják a történetüket a világgal, azzal előidézhetnek némi változást. Itthon az emberek inkább elbújnak, az (országos) sajtó is ritkán foglalkozik a zaklatásos történetekkel, hiszen az érintettek úgymond nem bújnak elő. Mindez persze nem azt jelenti, hogy minden rendben van. Sőt!


L: Egy ponton a könyvedben erős kontrasztot kap a magyar felfogás az Egyesült Államokban domináló szemlélettel a liberális emberi jogokról, és nem túl szép az a kép, amit kapunk. Ennyire kilátástalannak találod a helyzetünket, vagy azért valamelyest látsz javuló tendenciákat az utóbbi időben, ami a másság elfogadását illeti?

RST: Ma már egyértelműen jobb, mint teszem azt öt-tíz-tizenöt éve. Az emberek több pontról hallják, hogy az elfogadás mennyire fontos, a könyv is e-célból született meg.
Az emberek egy részére hat a pozitív üzenet, sokan nyitottak és elfogadóak, elsősorban a fiatalabb korosztályban. Persze, alapvetően úgy tűnhet, hogy nagyon borúsan látom a világot, de ez véletlenül sincs így, pontosan tisztában vagyok a ténnyel, miszerint egyre több az elfogadó ember Magyarországon. Csak egyszerűen lenne még min javítani.

L: Nagyon érdekes a párhuzam a két főszereplőd között, hiszen Dávid és Petra mindketten titkot őriznek. Úgy gondolod azonosan súlyos kettejük problémája?

RST: Az egyik barátnőm szokta mondani, hogy mindenkinek a maga terhe a legnehezebb. Senkinek sem egyszerű elviselnie a zaklatást, a fájdalmakat és az önmarcangolást. Egyszerűen a két főhősöm esete olyannyira más, hogy összehasonlítani is nehéz őket.
Petra saját magának keverte a trutyit, hazudott, amit sokan főbenjáró bűnként emlegetnek, de én valahol megértem Petra döntését, hiszen egy merőben más világba került, ahol egyből azt hallotta, nem menő dolog ösztöndíjasnak lenni. Az ő helyzete igazából azért súlyos, mert saját magát keverte bajba, aztán meg elindult az a bizonyos lavina.
Dávid legfőbb nehézsége az, amiről nem tehet. A mássága. Nem egyszerű ezzel sem együtt élni, rengeteg fájdalmon és önértékelési problémán esik át egy LMBT tinédzser.

L: A könyv nagy részében Petra és Dávid szemszögéből olvashatjuk a történetet, ám Petráé az egyes szám első személyű, míg Dávidé inkább kicsit külső szemlélőként, egyesszám harmadik személyben íródott. Tudatos, kreatív döntés volt ez a részedről?

RST: Már a könyv írásának az elején tudtam, hogy nem csak Petra és Dávid, hanem más szereplők fejébe is bepillanthatunk legalább egy fejezet erejéig. Úgy voltam vele, hogy öt-hat karakter sok lenne E/1-ben, és azt sem szerettem volna, ha összemosódnak a hangok. Ezért született meg ez a döntés. 

Innentől spoilerek következnek!


L: Megmondom őszintén, én azt hittem, hogy Dávid lesz az, aki fegyvert visz az iskolába, nála több okot sejtettem rá, mielőtt jobban megismertem volna. Szándékos volt részedről, hogy az olvasó azt higgye, Dávid a lövöldöző?

RST: Igen, ez szándékos volt. Szerettem volna, ha az olvasó végig azon agyal, vajon kinek a kezéből csúszott ki ennyire az irányítás. Úgy érzem vitt ez egy kis színt a történetbe.

L: Áron nem igazán azt a szimpatikus vonalat képviseli, mint Dávid, ami a másságával megbirkózást illeti. Dávid amerikai rokona még meg is jegyzi, hogy belőle lesz a trófeafeleséggel egy házasságban élő, melegbárba ellógó típus, Dávid mégis úgy dönt, hogy mellette akar maradni. Milyen jövőt képzelsz nekik a regény utánra? Működhet így szerinted a kapcsolatuk?

RST: Ez elsősorban önelfogadás kérdése, Áronról pedig az sem derült ki egyértelműen a történetből, hogy meleg, vagy biszexuális.
Mindenesetre ha Áron elfogadja önmagát, és ami fontosabb, megtanulja elfogadni a környezete reakcióját, akkor nem feltétlenül jár úgy, ahogy Alejandro látatlanban megjósolta.
Az, hogy Dávid kitart Áron mellett, szerintem fontos dolog. Egyrészt ő az első szerelme, azt pedig mindannyian tudjuk mennyire fontos az életünk során az első szerelem. Ilyenkor az ember addig maga mellett akarja tartani a másikat, amíg csak megteheti. Pláne ha tizenöt éves, és hisz a csodákban.
Az, hogy működhet-e Áron és Dávid kapcsolata jó kérdés. A regény drámai lezárása után akaratlanul is rivaldafényt kapnak a túlélők, a sajtó érdeklődésének a kereszttüzében Áron komoly döntéshelyzet elé kerül, tényleg vállalja-e, hogy egy fiút szeret, vagy elsunnyogja az egészet és megpróbál úgy beilleszkedni, ahogy szerinte azt elvárják tőle.

L: El tudsz képzelni esetleg a történetednek egy folytatást? Elvégre a felnőttek között is jelen van a folytonos piszkálódás és a mások megvetése.

RST: Sokszor gondolkodom azon, hogy folytassam-e a történetet. Úgy érzem, le van zárva rendesen, és nem feltétlenül jó, ha megpiszkálom. Másrészről lenne még mit elmesélnem. Ha valaha folyatom, akkor az leginkább Dávidról fog szólni, és a továbblépésről. Mert nem csak túlélni nehéz egy iskolai lövöldözést, hanem együtt élni a látottakkal…

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Íratkozz fel!

Goodreads

A blog mögött



Rea, 24 (Székesfehérvár)
Írom amit érzek, néha próbálkozok irodalmian fogalmazni, de néha becsúszik azért az a nyamvadt szleng. Sok anglicizmus, sok geekes vonás, sok utalás, sok érzelem, sok elragadtatás és még több vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem tetszik vélemény. De amúgy minden oké!

Copyright © Letehetetlen Published By Gooyaabi Templates | Powered By Blogger

Design by Anders Noren | Blogger Theme by NewBloggerThemes.com