július 23, 2015

Ettől az 5 dologtól lesz ütős egy sorozat befejező része | Blake Crouch: Az utolsó város

Sok ponton el lehet rontani egy könyvsorozatot. Már az elején, de akár valahol a közepén is. Annál viszont nincs idegtépőbb, mikor a befejezés, az elválás a sorozattól nem pont olyan, amire az ember számít. Vagy mégis?


Blake Crouch fogta a Twin Peaks iránti rajongását, és egy egészen lebilincselő első regényt írt. Majd azt a történetet egy olyan trilógiává bővítette ki, ami egyedi, nehezen bekategorizálható három kötetet eredményezett. És bár számomra az egész lezárása részben elég kiszámítható volt, ezt mégsem éltem meg rosszul. Mondom is, hogy miért.

Befejező kötetként ez a regény abszolút megállja a helyét. Nem most fejeztem be a regényt, hanem még, hú, egy olyan öt napja. Mégsem akartam elhamarkodni ebben az esetben a kritika megírását, mert kíváncsi voltam, hogy pár nap elteltével is ugyanazt az érzés kelti-e bennem a befejezés, amit akkor és ott. Hát, nem tudom. Ellenben arra jöttem rá, hogy vannak dolgok, amiknek számomra teljesülnie kell, hogy egy sorozat, bármilyen sorozat utolsó részét úgy tegyem le, hogy azt tényleg, maximálisan jónak tudjam értékelni.

Figyelem! Összehasonlítás céljából ez a bejegyzés spoilereket tartalmaz két másik kedvenc sorozatom, a Harry Potter széria, és Az éhezők viadala befejezéséről. Ellenben a Wayward Pines-szal kapcsolatos spoilereket igyekeztem elrejteni.

1. Ne maradjanak elvarratlan szálak.
Számomra egy igencsak idegesítő dolog, mikor a sorozat folyamán felmerülnek kérdéseim, amikre nem kapok választ. Ebben a regényben, a felvázolt, bonyolult, rejtélyekkel teli alapfelálláshoz képest mindent megválaszolt a szerző, és bár maga a befejezés felüt néhány újabb kérdést, de a történet mégis egy kerek egészt alkot, nincs hiányérzete az embernek.

2. A karakterek járják be végig az utat, amiket kell.
Nincs annál idegesítőbb, mint mikor egy sorozat karakterei nem tanulnak a hibájukból, és folyvást lövik egyik bakot a másik után, még akkor is, ha a folytonos hibázás életszerűbb, mint az, ha x idő leforgása alatt újult emberként bukkan fel az ember az események forgatagából. Ennek ellenére nekem egy karakter fejlődjön, és igen is jusson el A pontból B-be! Nagyon tetszett Ethan és Theresa kapcsolatának a fejlődése, Ben is egészen megemberesedett a végére.

3. Legyen a befejezés kielégítő
Ez egy elég tág fogalom, de azt hiszem, érthető, hogy miről beszélek. Ha az ember egy forradalomról olvas, akkor annak legyen vége, vagy így, vagy úgy. Ne csapjuk el a történéseket a dolog közepén.
A Wayward Pines sorozat esetében egy nem kielégítő befejezés mondjuk az lett volna, ha mindenkit felfalnak a besték, és az emberi faj totálisan kihal. Az éhezők viadala esetében pedig mondjuk, ha pár évvel később Katniss gyermekét elhurcolják a 89. Éhezők Viadalára. Ezen túl ami még mondjuk ki tud készíteni, az az, hogy ha mondjuk valami "nagyon eredeti" akar lenni a szerző, és kiderül, hogy az egészet csak az egyik szereplő álmodta. Ezzel egyébként Crouch már incselkedett az első részben, örülünk, hogy csak a bolondját járatta az olvasóval. Gondolom tisztázni akarta, hogy nem, nem erről van szó.

4. Nem kérek cukormázas epilógust!
Kikészülök attól, amikor az epilógusban a nagy harc, vagy bármilyen konfliktus után, a regényben szereplő fiatalok már hú, felnőttek, és három-négy oldalba besűrítve, zanzásítva akarják nekünk bemutatni, hogy már gyerekeik vannak, és egyébként is, még jelzálogot meg devizahitelt sem kellett felvenniük a házra. Nem, nem, nem. Az ilyen befejezésekben bűnös Rowling is (tizennyolc évvel később, Albus Perselus Potter? Ne már.), de még Suzanne Collins is a pitypangjával.
A Wayward Pines epilógusa egyszerre húzott fel nagyon, de közben tetszett is. Ha elolvastátok, tudni fogjátok, miről beszélek.

5. Legyen lezárva! (De mégse teljesen.)
Szeretem a kerek egész történeteket, de mégis, azok fognak meg mindig a legjobban, amik tovább kísérnek az utolsó oldal után. Akár egy nyitva hagyott kérdéssel, akár esetleg egy tanulsággal (bár ezek manapság elég ritkák) de folytatódjon az életem részének lenni. Üssön meg a végére egy olyan hangot, ami miatt nem felejtem el egyhamar.

A befejezés olyan, mintha felpattantunk volna egy horror-vonatra. Izgalmas, félelmetes, és minden lapot csak úgy pörget az ember, mert egyszerűen lehetetlen félretenni. Brutális és durva, de ha az emberiség a túlélésért harcol, ne is legyen rózsaszín felhős, tele lelkesítő beszédekkel, meg nulla body counttal. Összességében Blake Crouch egy olyan sorozatot írt, amit nagyon nagy valószínűséggel újra fogok olvasni nemsokára. Az a fajta széria, ami fejezetről-fejezetre olvastatja magát, és nem tudod letenni, ha egyszer beszippantott. Nagyon ajánlom mindenkinek!

Értékelés

Alapötlet:
Karakterek:
Stílus:
Dinamika:
Befejezés:



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Íratkozz fel!

Goodreads

A blog mögött



Rea, 24 (Székesfehérvár)
Írom amit érzek, néha próbálkozok irodalmian fogalmazni, de néha becsúszik azért az a nyamvadt szleng. Sok anglicizmus, sok geekes vonás, sok utalás, sok érzelem, sok elragadtatás és még több vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem tetszik vélemény. De amúgy minden oké!

Copyright © Letehetetlen Published By Gooyaabi Templates | Powered By Blogger

Design by Anders Noren | Blogger Theme by NewBloggerThemes.com