Menekülés haza. | Anne-Laure Bondoux: Csodák ideje

Történet: Amikor a vámosok megtaláltak a francia határon egy kamion rakterében lapulva koszosan és büdösen, tizenkét éves voltam. Fogalmam sem volt róla, hogy az útlevelem hamis, és néhány papagáj módra ismételt francia szó kivételével csak oroszul beszéltem.
Nem tudtam elmagyarázni, hogyan jutottam el a Kaukázusból idáig, az emberi jogok és Charles Baudelaire hazájába. A legnagyobb baj, hogy útközben elveszítettem Gloriát.
Gloria Bohème-et, aki azóta vigyázott rám, hogy anyám meghalt. Vele a háború, a határok, a nyomor és a félelem ellenére szabadon éltem. Rettenetesen hiányzott nekem, de nem mondtam le a reményről, hogy egyszer megtalálom ezt a hatalmas szívű asszonyt, aki elvarázsolta az életemet.

Csodák ideje
Író: Anne-Laure Bondoux
Eredeti cím: Le temps des miracles
Fordító: Burján Monika
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Országos megjelenés: 2014.12.10

Az alapfelállás

A francia írónő, Anne-Laure Bondoux regénye az a fajta, ami csak ad, két kézzel, folyamatosan, teszi mindezt úgy, hogy közben kicsit elvesz, kicsit átformál, és elgondolkodtat. A könyv kezdetekor mindössze hétéves Kumail szemszögéből látjuk a történetet, aki a háború és a szegénység nehézségeit olyan gyermeki ártatlansággal narrálja az olvasó felé, amely igencsak megrázó. A számára magától értetődő tehetetlenség, és hogy az ember nem tehet mást, csak úszik az árral egy olyan szintű magatehetetlen állapotba ringatja az olvasót is, hogy annak nincs más dolga, mint figyelni, olvasni és lapozni. 

Érdekesnek tartottam azt is, hogy míg a média gyakran a "menekült-problémáról" beszél, mintha a mi, átlagemberek problémája lenne, hogy ők vannak és jönnek, addig ez a könyv az ő "szemszögükből" mesélt, és nem csak arra mutatott rá, hogy nekik mennyire rossz, hanem arra is, hogy nekünk mégis kerül étel az asztalra, van fűtés, van villany, tiszta ivóvíz, és akármennyit is panaszkodunk az életünkről, érdemes belegondolni, mennyire is nagyok a problémáink valójában.

A karakterek

A történet során egyre csak cseperedő Kumail nagy érdeklődéssel szemléli a világot. Okos, kíváncsi kisfiú, aki mindennél jobban szereti a történeteket, és főleg a sajátját. Egy olyan világban, ahol a háború mindent lerombolt körülötte, amiből emlékeket gyűjthetett volna, ez teljesen reális viselkedés. Véget nem érő szeretete az anya-figurája, Gloria iránt lebilincselő és kézzel fogható. Végig egy ígéret hajtja, egy kitűzött cél, hogy eljusson Franciaországba, és megtalálja az igazi szüleit, hiszen az az ország az " emberi jogok és Charles Baudelaire hazája". Az érdekes dolog számomra az volt, hogy mennyire könnyen bele tudtam élni magam a helyzetekbe, amikbe belekeveredett, annak ellenére, hogy ennél idegenebb szituációkat nehezen tud az ember elképzelni. Ez egyértelműen az írónő tehetségét dícséri. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy éppen ezért nem tűnt annyira emlékezetes személyiségnek számomra a karakter, de ez nem feltétlenül baj, csak éppen sokkal érdekesebbnek tűnt számomra Gloria. 

Elképzelhető, hogy azért volt ez így, mert Kumail szemében ő a világ közepe, így egyben a könyv szíve és lelke is. Egy erős, kitartó női karaktert kapunk, még akkor is, ha a motivációit tekintve elég keveset tudunk róla, és amit mégis felfed, az is valamelyest kételkedésre ad okot. Ennek ellenére egy gyönyörűen megformált karakter, igazi anyatigris.

A stílus

Az írónő tehetségének és a fordító szóválasztásainak köszönhetően remekül lehet tudni, hogy Kumail nagyjából éppen hány éves, még akkor is, ha éppen nem emlékszik az ember, hogy "ennek a fejezetnek az elején mennyi időt is ugrottunk a történetben?" A stílus kifinomult és letisztult, nem él sok leírással az írónő, inkább történetközpontú regényről van szó, amely a terjedelméből fakadóan sem engedheti meg, hogy megszaladjon a szószám egy új helyszín leírásakor. Pedig új helyszínekből és karakterekből akad jó pár, de nem válik követhetetlenné, hiszen akiket Kumail és Gloria hátrahagynak nem kerülnek elő többé, csak bekerülnek az életük albumába, egy olyan szekcióba, amit már nem fognak többet újra elővenni, csak gondolatban. 

Az egyetlen dolog, ami kifejezetten zavart a stílusban, az az volt, hogy gyakran előfordul, hogy Kumail, mint narrátor, megfogalmaz a fejében valamit, és semmi írásjel nem jelöli, hogy kimondja ezeket, mégis, karakterek válaszolnak ezekre a megnyilvánulásaira, mintha legalábbis gondolatolvasók volnának. A regény végére ezt is megszoktam, de azért zavarta kicsit a szememet.

Végkifejlett

A könyv végéről most igyekszem semmi konkrétat leírni, mert igazából egy mondat elég hozzá, hogy elrontsa bári számára az egész olvasási élményt. Viszont az érzelmi síkon kifejezetten katartikus lezárást kaptunk, keserédeset és gyönyörűt. Azt hiszem, ez egy igazi coming-of-age sztorivá kerekedett, és erre igazán csak a végén jöttem rá, hogy mennyire így van. 

Észrevételek és kérdések

• Csak én nem gondoltam bele még soha, hogy mennyit érhet egy villanykörte bizonyos helyzetekben?
• Amikor Gloria megszerezte kettejüknek azt a fuvart a magyar határnál, és Kumail nem értette, miért olyan kócos Gloria haja... brrr.
• Kumail olyan dolgokat tanult nyolcévesen az egyetemen, amit én felnőttfejjel sem nagyon tudok.
• Fatima szerint a "Kumail" azt jelenti, hogy "egyetemes". Milyen szép meta ez az egész könyv történetére vonatkozóan!
• Az a benyomásom támadt, hogy a "Csodák ideje" a gyerekkort jelenti úgy összességében. Ha olvastátok a könyvet csak gondoljatok bele...

Idézetek, amik ezért vagy azért megtetszettek

• A félelem miatt van ez. A félelem miatt szaladnak szét az emberek, a félelem zűrzavart szül. utána pedig lehetetlen újra megtalálni egymást.
• Látod, sosem szabad feladni a reményt az emberi fajt illetően. Ha egy ember fellök, találsz majd tíz másikat, aki segít felállni.

Értékelés

Alapötlet:
Karakterek:
Stílus:
Dinamika:
Befejezés: