Interjú Duba Gáborral a Szabadon foglak c. regényéről

A Szabadon foglak szerzőjével, Duba Gáborral beszélgetek előítéletekről, tabukról, és természetesen ezek fényében első regényéről is, amely a ma kezdődő Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a WOW Kiadó gondozásában.

Tehetséges, de két lábbal áll a földön, magabiztos, de mégis szerény. Ez mind az online váltott levelezésünkben, mind a személyes találkozásunkkor a könyv premierjén nyilvánvalóvá vált számomra, így igazán nagy öröm számomra, hogy Gábor beleegyezett egy interjúba, amelyben természetesen az új könyvről beszélgetünk, de említést tesz a következő regényéről is, illetve az írási folyamatról és a sok tabunak számító témáról is kifaggattam.

Először is tényleg nagyon köszönöm a lehetőséget, remélem, nem akadályozlak éppen a következő könyv születésében! :)

Én köszönöm.  Akadályozásról szó sincs, de a kérdés mégis jó. Már írom a második regényemet. :)

Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy egész életedben szavakkal és szavakból éltél. Mennyiben más egy regényt megírni, mint bármi, amit eddig csináltál? Milyennek élted meg az alkotási folyamatot?

Sokkal több kitartás és türelem szükséges hozzá. A reklám, a dalszöveg, a tárca, a novella ennél  jóval rövidebb műfaj. Az alkotás folyamata olyan volt, mintha egy hullámvasúton ülnék. Hol lassabban ment, hol igazán meglódultam, és úgy éreztem, felfalom a világot két másodperc alatt. Ilyenkor az egekig lökött az adrenalin. Sokszor annyira elmerültem az írásban, hogy mikor megálltam, olyan érzés volt, mintha éppen akkor emelkednék a víz színére. Írás közben órák teltek el úgy, hogy szinte nem voltam magamnál. Fogalmam sem volt, merre jártam. Illetve mégis. Ott voltam a könyv helyszínein, együtt éltem a szereplőkkel.

Ez az első kész kéziratod, vagy csak ez az első, amely megjelenik? Volt már korábbi szárnypróbálgatásod az irodalom világában?

Írtam már újságoknak hosszabb, rövidebb lélegzetű anyagokat. Nem nevezném őket cikknek. Szabad asszociációk voltak egy adott témára, ahol teljesen rám volt bízva, hogy milyen érzést írok ki magamból. Ezen kívül jelent már meg gyerekversem a Móránál.
És van még néhány vázlatom, illetve regénykezdő fejezetem a fiókban. Néhányból még lehet könyv.

Kapcsolódó Letehetetlen cikkek:

• Kritika: Duba Gábor - Szabadon foglak
• Élménybeszámoló: A Szabadon foglak premierjén jártam

Honnan jött az ötlet a regényhez és mi volt az első jelenet, ami megszületett a fejedben?

A főszereplő lány figurája ott volt a fejemben. Tudtam, hogy szeretném megmutatni, vannak olyan emberek közöttünk, akik eltérnek az átlagtól. Nem azért teszik, mert ki akarnak tűnni, hanem azért, mert elfogadják önmagukat, képesek nyitottan, kíváncsian vizsgálni a világot, és azt, hogyan hat rájuk a világ.
Azt is tudtam már az elején, hogy melyek lesznek azok a kulcspontok, amelyeken keresztül szeretném mindezt eljuttatni az olvasóhoz.

Egy nagyon fontos kérdés, válaszolhatsz, ígérem, nem mondom el senkinek: Sacit mintáztad valakiről, vagy teljes mértékben a képzeleted szülötte?

Mindkettő igaz, és azt hiszem, ezt minden regény főhőséről elmondhatjuk. A képzeletem gyúrta megélt élményekből, általam ismert emberekből, de nem utal egy konkrét személyre. Nincs két egyforma ember, ezért az sem lehet, hogy egy regény főhőse egy az egyben ugyanolyan, mint egy létező ember.
Saciról és a többi karakterről még egy gondolat. Kicsit szomorúvá tesz, hogy egyre inkább azt érzem, a könyvolvasók egy része azokat a szereplőket tartja általában húsvér karakternek, akik megfelelnek a fejükben felépített kliséknek. Nem vagyunk tökéletesek, a könyvek hőseinek sem kell azoknak lenniük. Emberiek és esendők vagyunk, hadd legyenek ők is azok.

Milyen érzés volt egy tizennyolc éves lány fejében lenni?

Érdekes és izgalmas. Ráadásul nem egy szereplő fejében voltam. Ott voltam a többiekében is, amikor éppen az ő karakterük került előtérbe. Elárulom, hogy olykor ide-oda ugráltam, egyik fejből, lélekből a másikba. Ha a hétköznapi életünkben empatikusak vagyunk, akkor ott is megtehetjük ezt. Fontos, hogy meg akarjuk érteni, át akarjuk érezni egymást. Szerintem így kerekebb az élet.

Meg kell hogy mondjam, ha nem tudnám, hogy te írtad a könyvet, meggyőződésem lenne, hogy egy nő írta. Fordultál néha kérdésekkel a női ismerőseidhez, hogy “hé, ez hogy működik nálatok?” vagy csak ennyire jól ismered a szebbik nem rezdüléseit?

Nem tettem fel ilyen kérdést. Őszintén elárulom: semmilyen kérdést nem tettem fel. Bízom benne, hogy viszonylag jól érzem, értem a női lelket. Ami – és ezt már több helyen, többször elmondtam, és vállalom is – sokkal érdekesebb számomra, mint a férfiak "működése". Azért sem kérdeztem, mert ahány embert kérdeztem volna, annyiféle tanácsot kaptam volna. Úgy gondoltam, ez az én labirintusom, nekem kell megtalálnom benne az utat.

Szándékosan fűztél össze ennyi tabunak számító témát egy történetbe, vagy úgymond csak megszaladt az ujjad a billentyűzeten, és így alakult?

Alapvetően sajnálom, hogy ezek a témák tabunak számítanak. Lehet, hogy nem történnek meg mindenkivel, de sokakkal igen, és emiatt az élet részei. Két dolgot tehet az ember az életben, és íróként is. Álomvilágban él, ahol csak a szabványos, a közvélemény által szabatosnak ítélt dolgok történnek meg vele, illetve csak azokról ír. A másik lehetőség, hogy elfogadjuk, az élet nem fekete és fehér. Nem attól leszünk jó, elfogadható emberek, ha mindenáron be akarunk illeszkedni, ha úgy cselekszünk, vagy éppen arról írunk, amit elvár tőlünk a környezetünk. Véleményem szerint nem az a "dolga" egy regénynek, hogy tovább fényesítse azt a közhelyes, szépen csiszolt, tökéletes gömböt, amit az emberek a fejükben dédelgetnek. Egy jó könyv felkavar, kíváncsivá tesz, ajtókat nyit ki.

Nem nagyon foglalt állást egyik szereplő sem abban a témában, hogy Saci lényegében szétzilál egy családot. Te sem veted meg egy egészen kicsit sem amiatt, amit tett, vagy ez csak annak a tipikus esete, hogy a karakterek véleménye nem feltétlenül tükrözi az íróét?

Visszakérdezek. Miért hiszi a legtöbb ember azt, hogy ítélkeznie kell mások felett? Nem ez a dolgunk egymással. Szerethetünk, gyűlölhetünk, elutasíthatunk, elfogadhatunk. De nem a mi dolgunk, hogy megítéljük, elítéljük, hogyan élnek mások. Nem vagyunk istenek. Ugyanolyan hétköznapi, esendő emberek vagyunk, mint a másik hétmilliárd. Saci nem zilál szét egy családot. Nem ő az egyetlen résztvevője a kapcsolatnak. Ugyanolyan szereplő Zola, és egy harmadik személy is, akiről csak hallunk: Zola felesége. Te tudod, milyen Zola kapcsolata a feleségével? Ráadásul Zola sem lép azonnal. De ne spoilerezzünk! Hadd olvassa el az olvasó! :)

Óvatosan, ugyanis a regény végéről beszélünk, spoiler veszély áll fenn! ;)

 

Gábor a fenti időpontokban dedikál majd a Könyvhéten (forrás: Facebook)

A regény befejezése elég sok kérdést vetett fel bennem, de a legégetőbb az ez: hogyan néz ki ezek után egy családi vacsora a Saci-Zola háztartásban? Mit szólnak a szülők?

Ha a szülők annyira értelmesek, mint én gondolom, akkor elsősorban nyitottak. Meg akarják érteni, mit jelent Sacinak és Zolának ez a kapcsolat. Ha értelmesek, inkább drukkolnak a lányuknak, de mindenesetre rábízzák, hogy merre akar menni. Egyszer ezt mondtam valakinek: "Nekünk nem az a dolgunk egymással, hogy ítélkezzünk, hanem az, hogy szeressük egymást, ha akarjuk." Ezt gondolom, ebben a helyzetben is. Egy szülő jól teszi, ha elmondja az aggályait, a véleményét, ha óvja a gyermekét . De nem élheti  ő a gyereke életét. Azt mindenkinek önmagának kell.

“Hogy hogyan kerültünk ide, azt talán egyszer majd elmesélem.” Ezt vehetjük ígéretnek egy folytatásra?

Jelenleg egy másik történet kavarog bennem, és már nagyon akarja, hogy papírra (na jó, egyelőre a gépemre) kerüljön. De nem szeretném megkerülni a választ. Ha úgy érzem, sokan kíváncsiak arra, mi történt a szereplőkkel, akkor örömmel el fogom árulni.