Lehetetlen könyvblogger problémák és minikritikák

Tudjátok, vannak azok az emberek, akik olyan dolgok miatt panaszkodnak, amiket hallva legszívesebben a fejeteket vernétek a falba, és azt gondoljátok, "hű, bár ez lenne a legnagyobb problémám az életben!". Ez most egy olyan bejegyzés. Sajnálom.

Megmondom őszintén, nem csak egy oka van annak, hogy ez a blog most létezik, de leginkább az hajt, hogy szeretnék visszatalálni egy olyan ponthoz az életemben, amikor hetente legalább egy könyvet elfogyasztottam. Mert volt egy ilyen időszak. 

Még azelőtt, hogy elkezdték volna az iskolában keményen számon kérni azokat a kötelezőket, amiket semmi kedvem nem volt elolvasni. Még azelőtt, hogy eljutottam volna oda, hogy úgy olvastam hétről-hétre az óráimra kötelező olvasmányokat, hogy felmentem olyan weblapokra, ahol tíz oldalban ott volt egy 500 oldalas könyv, és megnyugtattam a lelkem azzal, hogy legalább már tudom, miről szól, és reménykedtem, hogy a tesztben olyasmit kérdeznek, ami benne volt a rövidítésben.

Akármilyen sokat is tanultam a tanáraimtól, a rendszer, amely hétről-hétre követelt néha két-három több száz oldalas szöveget, megutáltatta velem az olvasást. Olyan szintig süllyedtem, hogy az utóbbi 4-5 évben feladtam a legtöbb könyvet már 20-50 oldal után.

Amióta megnyitottam a blogot, több könyvet olvastam el magamtól, mert érdekelt, mint amire az utóbbi néhány évben köteleztek. Pedig a Letehetetlen (vagy ahogy a párom, és kedves húga hívják: Lehetetlen, mert tényleg lehetetlen egy ennél több e-t tartalmazó címmel előállni) még alig egy hónapja indult el. Köszönöm szépen nektek, akik olvastok! Jó azért, valakit érdekel, és nem csak magamban beszélek, még ha egyébként ez utóbbi nem is okoz túl sok problémát számomra.

Olyannyira megfordult velem a világ, hogy teljesen átbillentem a ló másik oldalára. A vadiúj e-könyv olvasómon négy regény vár, a polcomon három, és most először érzek együtt barátnőmmel, Csillával, akit évekig cukkoltam, amiért könyvgyűjtögető életmódot folytat. Bár, nála ez elfajult odáig, hogy kölcsönkért tőlem egy könyvet olvasásra, és aztán jött csak rá, hogy igazából már megvette, csak elfelejtette. Kíváncsi vagyok, mikor fogok eljutni idáig! Ha megtörténik, ő lesz az első, aki az orrom alá dörgölheti majd.

Az utóbbi időben viszont olvastam két könyvet is, amikről nem éreztem kritikával, mert egyik sem új, és egyikről sem gondoltam, hogy annyira eget rengetően érdekes dolgokat tudnék írni. Azonban egyikük sem érdemli meg, hogy ne említsem meg őket!

Anne Lamont - Bird by Bird | Kiadás éve: 1995

Anne Lamont írónő és kreatív írás tanárnő könyve az írás művészetéről és mikéntjéről szól, mit kell átgondolni, min kell túllendülni, mit kell magadban tisztázni, ha az írásra adod a fejed. Többek között olyan fontos dolgokat tanulhat meg belőle az ember, mint hogy hogyan készítse elő az agyát az íráshoz, hogyan építse be a mindennapjaiba, vagy hogy miről írjon, hogyan találja meg a saját stílusát, és hogy mennyire bízzon benne, hogy meg fog élni az írásaiból. Mindenképpen ajánlom bárkinek, akit érdekel az írás, nekem egy egészen új perspektívát adott. Sajnos magyarul nem elérhető, viszont elég könnyű a nyelvezete, angolul sem annyira nehéz.

Értékelés:

Neil Gaiman - A temető könyve | Kiadás éve: 2008
Már szerintem senkinek nem titok, hogy odavagyok Gaiman írásaiért, ezt a gyerekkönyvet pedig egyszerűen felfaltam másfél nap alatt. A dzsungel könyvéhez hasonló elven egy kisgyermek egy teljesen extrém környezetben nevelkedik, de nem az erdőben, majmok, medvék és párducok között, hanem egy lezárt régi temetőben, olyan kísértetek között, akik sok mindent tapasztaltak életükben, és ezt a tudást most továbbadják Senki Owensnek, aki barátainak csak Sen. A kötet lényegében rövidebb történetek csokorba fűzve, ugyanazokkal a szereplőkkel, de kicsit epizodikusabb, habár van jó néhány összefüggés ezek között a sztorik között. Nekem nagyon tetszett, ajánlom mindenkinek, akit nem untatnak a gyermekkönyvek. Tudom, hogy vannak, akik nem bírnak felnőtt fejjel ilyesmit olvasni.
Értékelés: